Imádom a hosszúra nyúlt bajnoki fordulókat:)

Meg azokat az embereket is, akik, ha kilencest dobsz, öklükkel boldogan a levegőbe ütnek, ha viszont becsúszik egy-két rosszabb gurítás, a térdüket csapkodják mérgükben, h hogy lehetsz ilyen istencsapása. Mindezt lehetőleg két percen belül, mert úgy az igazi...

Persze én nem hagyom, h ilyesmi elrontsa a kedvemet, ami annak ellenére nem rossz, hogy azért nem ez volt életem napja. Mert megvan az ellenszer:)

Azt eddig is tudtam, h nehezen tűröm mások hülyeségét, de egyre inkább kezdek rájönni, hogy nem is ez az embert próbáló, hanem hogy együtt élj a sajátoddal. De ahogy benő az ember feje lágya (;) ), és egyre jobban megismeri saját magát, megtanulja ezt kezelni, és azt hiszem, ezügyben jó úton haladok.

A dolog nyitja az edzés. Amíg edzésen nem vagyok képes ráerőszakolni magamra, hogy 120 vagy még több gurításon keresztül odafigyeljek, de ne csak úgy tessék-lássék, hanem ahogy kell (ld. online műfaj:) ), addig a meccsen sem fog menni.

A másik a hüvelykujj-taktika, amit ma tanultam Zümitől, miközben törölgette a golyóimat:D de ezt már nem árulom el:)