Most értem haza életem első tudósítani való vízilabda meccséről. Azért a külön jelző, mert kifejezésre szeretném juttatni, hogy ebből a sportból nem vagyok olyan gyökér, mint amilyen jégkorongból voltam, amikor először mentem tudósítani a Megyeri úti csarnokba. Vízilabda meccsen már voltam ezelőtt is (jégkorongból a tudósítós bulim volt az első:P), a 2001-es margitszigeti Eb-n. (Nem emlékeztem a dátumra pontosan, ezért utánanéztem neten, és jót mosolyogtam, hogy jé, ilyen volt az index 2001-ben?:))))) egy belekukkantást megér: http://index.hu/sport/vizipoloeb/vizebsorsola/ - az a dizájn, hmmmmm:))))) )

Tehát a meccs. Már odatalálni is szép volt... A Fradi népligeti csarnokát kerestem, és noha tudtam, hogy kell oda menni a tekepályától, azt nem tudtam, hogy másik útvonalon, "elölről" sokkal könnyebb lett volna bejutni. Merthogy a teke- és kézipálya mögött van keresztbe' két bazi nagy focipálya. Ami mellett nincs járda, v játékoskijáró, így a szent zöld gyepen kellett végiggyalogoljak, ami már önmagában is egy kicsit barbárság (olyan ez bizonyos szempontból, mintha teremben utcai cipőben mászkálnék, vagy teremcipőben kimennék az utcára), de pluszban még az is ott volt, hogy már erősen sötétedett, és a szél is süvített, hideg volt, mint állat (a bal kezemből el is szállt egy időre az élet, dehát ezért tettem zsebre épp a jobbat, s vitte a balban a "jegyzőkönyvet"), szóval egy kicsit kísérteties volt.

Nagy nehezen be is jutottam végre. Boldogan állapítottam meg, hogy a neonlámpa fényében nem látok élesen. Jó lesz leolvasni a számokat a sapkákról... Nem ehhez vagyok én szokva, a kéziseknek olyan szép nagy, messzről is jól látható számok vannak a hátukon... Szerencsére egy fiatal szőke hölgy személyében kaptam magam mellé egy pótszemet: rezzenéstelen arccal megkérdeztem, ő látja-e a számokat a játékosok fején. Azt mondta, igen. Innentől ő diktált mindent:) Kicsit cikinek is éreztem, elvégre én dolgozom, én fogok ezért zsét kapni (ha nem is sokat), s ő csinálja meg helyettem a piszkosmunkát. Ez van, valakinek dolgozni is kell:))) Valami állati módon nem láttam a számokat, és ez azért eléggé frusztrált már önmagában is. Pedig nem romlott a szemem, nemrég voltam vizsgálaton. Ha műkönnyet csepegtettem, akkor kb fél percig élesen láttam. Erre viszont nem lehetett építeni. Na mindegy, a "jobbszemem" véig segített, hál' Istennek:)

A meccs maga irtó uncsi volt, noha vízilabda meccshez képest elég sok gól született (11-9-re nyertek a hazaiak). Rengeteg hiba, körülményeskedés, a Fradi képtelen volt normálisan kihasználni az emberelőnyeit és a büntetőit. Nem tudom, hogy, de így is nyertek, ja amúgy a Szentes ellen, de ezt meg lehet nézni az alapszakasz-sorsolásban is (már akinek van ilyenje vagy megtalálja a neten:P). Viszont szerencsére hamar eltelt az a négy negyed, szóval alig tudtam észbe kapni, már vége is volt az egésznek. Köszönetet mondtam "jobbszemem"-nek, és rohantam az edzőkért. Megint megkaptam a lábujjhegytől fejbúbig majd oda-vissza történő mustrát, a "jé, női tudósítót küldtek?"-tekintetet, de már mexoktam. A Fradi edző először nem fogta fel, ki vagyok, és széles mosollyal üdvözölt, egész addig, amíg elérkeztem ahhoz a részhez, hogy "mondana néhány szót a meccsről?" Gondolom, nem szívesen tette, télleg elég siralmas volt a játék. Na jó, annyira nem, csak az ember azért többet vár.

A meccsen sajnos sérülés is történt, és még jó, hogy nem azt írtam le, amit az edző mondott, hogy kifordult a srác válla, mert igazából elszakadt a bicepsze. Szegényke:( Amúgy - ezért most bocsi Picim - nagyon jó pasi a meccs áldozata:) Kicsit olyan, mint a Szabadság szerelem meg a 9 és fél randi főszereplője (a dolog pikantériája, h a Szabszer-ben épp egy vízilabdást alakított a színész:) ). S mivel izomszakadásról beszéltünk, legálisan bámulhattam a karját, ami a felugrott bicepsz ellenére is nagyon szép volt:) Ezután még meg is mentett, mert csak úgy tudtam kimenni (hátul, ahonnan jöttem, már nem lehetett volna távozni), ha átléptem a lábmosón: egy belerakott széken keresztül - kezemben a mobillal, a jegyzőkönyvvel és a kabátommal (amiből bármelyik percben kieshetett volna a sálam). Szóval úgy mentett meg "Karcsi" (a Szabszer-ben a vízilabdás neve - a szerk.), hogy előbb átment a lábmosón (ja hát papucsban könnyű:) ), és a kezét nyújtotta:) Még sosem fogtam vízilabdást, leszámítva a volt vízilabdás osztálytársaimat a sulibuliban, de az régen volt. Hát nem éreztem instabilan magam, pedig a bal keze még le is volt sántulva. Eszembe jutottak Fodor Rajmund szavai, aki azt mondta egyszer, ő nem azért nem szeret edzésről hiányozni, mert rosszabbul lőne utána, hanem mert kiesik a ritmusból, az erőnlétből és a stabilitásból. Hát igen, elég stabilak lehetnek a fiúk "Karcsiból" kiindulva:)

Leadtam a tudósítást, és nagy nehezen kitaláltam a csarnokból. Mire épp megörültem volna ennek, rámzuhant a bazi nagy kérdés, hogy hol vagyok... Hol az egyes villamos???? Aztán találtam egy buszt, ami egy megállóra volt a Könyves Kálmán körúttól, úgyhogy megnyugodtam. Pláne amikor a megállóban kezdtek gyülekezni az edzésről jövő jéghokisok:) Nem tudom, hol van ott jéghokipálya, de felismertem a védőfelszerelésüket. Tiszta szaki leszek lassan:)

Na megyek, holnap keretedzés. Jó éjt mindenkinek!